Olvasási idő: 3 perc
Mitől válik egy város valódi olvasztótégellyé? A kérdés nem csupán történeti: a Habsburg Monarchia peremvidékein – Erdélyben, a Bánságban, Bukovinában – a sokszínűség nem kivétel volt, hanem a mindennapok alapszövete. A Transylvania Lectures március 18-i marosvásárhelyi eseményén dr. Catherine Horel, a francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpont (CNRS/CETOBAC) kutatási igazgatója és a Történettudományok Nemzetközi Bizottságának elnöke, valamint dr. Kálmán Attila történész és középiskolai tanár ezt a kérdést járták körül több szemszögből, egymást kiegészítve.
Dr. Catherine Horel kutatása egy hiány felismeréséből született: az irodalom bővelkedik ugyan a Monarchia egyes városainak feldolgozásában, ám senki sem vizsgálta szisztematikusan, hogyan szerveződött a soknemzetiségű városi élet a peremvidékek különböző pontjain: hogyan alakult az iskolarendszer, az egyházi tér, a sajtó és az egyesületi világ Aradon, Triesztben vagy Szarajevóban, és mi volt mindebben közös, miben tértek el egymástól. Hogy betöltse ezt az űrt, Catherine Horel szigorú szempontrendszer alapján választotta ki tizenkét városát, köztük Aradot, Nagyváradot, Temesvárt, Pozsonyt, Szarajevót és Triesztet. Ezek mindegyike rendelkezett állandó színházzal, napilapokkal, többszintű iskolarendszerrel, legalább ötvenezer lakossal, és a Monarchia valamennyi nyelvét beszélték.
A városok ebben az időszakban nem pusztán igazgatási egységek, hanem versengő önkormányzatok is voltak: különálló autonómiájuk egészséges és néha irigységtől sem mentes versenyszellemet szült. Amikor az első villamosok megjelentek Temesváron, a többi város is azonnal követelte a magáét; az első vidéki egyetem alapításáért pedig Debrecen, Pozsony és Szeged egyaránt ringbe szállt, végül Pozsony győzött azzal az érvvel, hogy az ottani magyar fiatalok Bécsbe jártak tanulni, és nem tértek vissza.
A városi tér azonban a 19. század végére politikai arénává is vált. Hogyan lesz a nyelvből és a kultúrából hatalmi eszköz? Dr. Kálmán Attila Bernády György példájával érzékeltette, milyen szerepet töltöttek be a korszak meghatározó polgármesterei: Bernády Marosvásárhelyt tudatosan „iskolavárossá” formálta, miközben az egyre szélsőségesebb hangok között próbálta megőrizni a békét. Catherine Horel hozzátette: ezekre a városokra a békés együttélés volt a jellemző, még ha ez a sajtót nem is érdekelte. Az újságok felfújták, olykor maguk szították a konfliktusokat: egy brnói német napilap például megrótta azokat a nemes asszonyokat, akik csehül merészeltek szót váltani a piaci árusokkal.
A sokszínűség a vallási térben is látványosan megmutatkozott. Szarajevó esete különösen szemléletes: az 1878-as tűzvész és az azt követő három évtized alatt az addig muszlim többségű városban ortodox, római katolikus és protestáns katedrálisok, valamint zsinagógák emelkedtek, és ezzel együtt az etnikai összetétel is gyökeresen átalakult.
Összefonódó identitások, együttélés és konfliktusok: a cím nem csupán leírja, hanem egyben kérdéssé is teszi a Monarchia városainak örökségét. Mert az alkalmazkodás, a verseny és a békés egymás mellett élés, ha ellentmondásosan is, ugyanannak a korszaknak a lenyomata, amelyből térségünk mai identitása is táplálkozik.
